Seres László fontos vitát kezdeményezett a minaretépítés tilalmát elrendelő svájci népszavazás kapcsán. Az általa felvetett probléma (mit kezdjünk a terjedő iszlámmal a zsidó-keresztény hagyományokon alapuló európai liberális demokráciákban) azonban nemcsak összetettebb, de sokkal fontosabb is annál, mintsem hogy jól hangzó fordulatokkal veregessük hátba a derék svájci népet.

Fontos leszögezni, hogy abból a feltételezésből indulok ki, hogy az iszlám vallású emberek évtizedek óta tapasztalható tömeges bevándorlása és tartós letelepedése Európában nem egy új népvándorlás – ha ugyanis erről lenne szó, kár minden szó, a folyamat esetleg lassítható, de nem leállítható.

Egyes országokban (pl. Nagy-Britanniában) a bevándorlók főleg az egykori gyarmatokról érkeztek a jobb élet reményében. Kapitalizmuspárti liberálisként szólhatunk erre egy rossz szót is? Nem. Más országokban (pl. Németországban) a munkaerőpiac sajátos igényei teremtették meg a lehetőséget a tömeges bevándorlásra. A kiindulópont tehát nem a Seres által erőszakos, intoleráns, antidemokratikus jelzőkkel illetett iszlám ( mintha a keresztény vagy akár a zsidó vallás a maga módján ne lenne hasonlóan intoleráns, erőszakos és lényegéből fakadóan antidemokratikus ) tudatos terjesztése volt, pusztán annyi történt, hogy a bevándorlók nem keresztények, zsidók, netán ateisták vagy buddhisták voltak, hanem muzulmánok.

Seres jól látja, egy bevándorlótól joggal várja el a befogadó közösség, hogy legalapvetőbb normáit és kereteit fogadja el – a hibát először itt követték el a kormányok és nem most, hanem évtizedekkel ezelőtt. Nem tették világossá a pakisztáni bevándorlóknak Londonban, hogy a munkahely, az oktatás, a szociális és egészségügyi ellátás feltétele a brit normák minimális elfogadása, bizonyos szokások elhagyása. Ezt nem könnyű úgy orvosolni 2009-ben, hogy az évtizedekkel ezelőtt függetlenné vált gyarmatokról érkező tömegek miatt már legalább egy generációnyi olyan muzulmán él Európában, akik szüleikkel ellentétben új hazájukban születtek, de meg kell próbálni, más út nincs.

A bevándorló és a menekült között elég sok különbség van, nekünk legyen elég most annyi, hogy az előbbi önszántából, tudatosan választ magának új hazát. Ebből következően nem lehet engedni, hogy a bevándorlók ne tanulják meg a befogadó ország nyelvét. Nem lehet engedni, hogy semmit ne tudjanak az ország történelméről, kultúrájáról. Nem lehet engedni, hogy szegregáltan éljenek és olyan klímát alakítsanak ki maguknak, mintha Iszlamabad külvárosában élnének, csak jobb körülmények között. Nem lehet engedni, hogy óhazájuk azon szokásait és törvényeit, melyek ütköznek választott, új hazájuk alapvető szokásaival és törvényeivel, továbbra is fenntartsák. Ezeket a játékszabályokat nem tette világossá egyetlen befogadó ország sem, Canterbury érseke ezért jöhet a saria bevezetésével, ezért merülhet fel vitás kérdésként az, hogy mit kezdjünk a becsületgyilkosságokkal.

A svájci (szél)jobb által kezdeményezett minaret-hiszti szimbolikus játék. Nem lesz tőle se kevesebb bevándorló, se kevesebb radikális. A már ott élők sem fognak jobban beilleszkedni. A valós problémát (mit kezdjünk Európában több millió muzulmánnal, akiktől eddig nem vártuk el, hogy alkalmazkodjon a szokásainkhoz, miközben zajlik egy háború iszlám szélsőségesek ellen) egy ilyen hecc nem oldja meg, a meglévő feszültségeket és kölcsönös bizalmatlanságot, félelmeket viszont remekül erősíti.

A rossz kompromisszumok, mint amilyen például az érsek javaslata is a félelemből táplálkoznak. Rettegünk attól, hogy hol robban a következő bomba, melyik európai jelképbe repül bele egy utasszállító. Jó darabig azt hitték sokan, ez megakadályozható, ha szemet hunyunk a családon belüli erőszakok felett, hiszen ez “náluk a mindennapok része”. Mások azt hitték, tiltással, bezárással, megfigyeléssel, beépüléssel elejét lehet venni a terrorizmusnak vagy legalábbis az ország határain kívül lehet azokat tartani. Mindkét tábor súlyosan tévedett.

Ennél nagyobbat csak Seres László és az iszlámról hozzá hasonlóan értekezők tévednek. Seres abban látja az iszlám egyediségét és veszélyét, hogy “A komolyan vett iszlám […] nem ismeri állam és egyház szétválasztását, megtérítendő alanynak tekint minden másképp hívőt, szent harcra buzdít a "hitetlenek" ellen, nem ismer női, kisebbségi, meleg - és egyáltalán: politikai - jogokat, nem ismeri a kételyt, a szabadságot, és mint ilyen, összeegyeztethetetlen a komolyan vett világi, liberális demokráciával.” A keresztény vallás kezdetektől fogva ismerte az egyház és állam szétválasztását? Nekem rémlik valami az invesztitúra-harcokról. A keresztény vallás nem akarta megtéríteni a pogányokat? Nekem rémlik valami István intelmeiről, de mintha lett volna valami inkvizíció is mifelénk. A kereszténység nem buzdított harcra a “hitetlenek” ellen? Nemrég hallottam valami keresztesekről. A kereszténység ismeri a kisebbségi és politikai jogokat? Én eddig azt hittem, hogy a Pápa szerint a homoszexualitás súlyos bűn és tilos óvszert használni, hogy az eutanázia nevű szörnyűségről ne is ejtsek szót. A kereszténység ismeri a kételyt, a szabadságot? Galileinek vagy a dél-amerikai őslakosoknak lehet, hogy ennél árnyaltabb lenne a véleményük, ha megkérdezhetnénk őket minderről.

Az iszlám semmivel sem maradibb, agresszívebb, elnyomóbb, mint a kereszténység vagy akár a zsidóság. A liberális demokráciák nem véletlenül tekintik egyik legfontosabb bástyájuknak a szekularizációt – a bármilyen Istenre hivatkozó szabályok és tettek elég fájdalmat és kárt okoztak a kontinensen ahhoz, hogy megtanuljuk a leckét. De liberális demokrataként tudjuk azt is, hogy egy dolog a Pápa kinyilatkoztatása az óvszerhasználat tilalmáról és egy másik dolog, hogy két német katolikus fiú óvszerrel védekezik egyéjszakás kalandjuk során.

Az iszlám, amiről Seres beszél, ugyanaz a vallás, aminek szellemében a Hagia Sophia bizánci murális diszítéseit évszázadok óta különös figyelemmel óvják. Az iszlám, amiről Seres beszél, ugyanaz a vallás, aminek szellemében befogadták a katolikus uralkodók által elűzött zsidókat. Összekeverni az iszlámot azzal, amit az Abu Hamzák terjesztenek róla, ugyanaz, mintha valaki a zsidó szokásokról a Mea Searimba utazva akarna mindent megtudni.

Nem ártana, ha az iszlámról folytatott vita előtt ismerkednénk vele egy kicsit. Ezzel nemcsak elkerülhetnénk a sehova se vezető általánosítást (ld. pl a siíta-szunnita különbségeket és ellentéteket és ennek szerepét az iszlám terrorizmusban), de valamivel közelebb kerülnénk a probléma megoldásához is. A minaretes népszavazásokkal, a jól hangzó általánosításokkal ugyanis sajnos nem fog menni.

Persze itt nem pusztán arról van szó, hogy rossz bevándorlás-politikát folytatott Nyugat-Európa évtizedekig. Pusztán emiatt nem lenne ekkora feszültség és félelem. Ami miatt az egész kérdés a múlt század végén teljesen más megvilágításba került és ami miatt az még bonyolultabbá vált, az az algériai terroristák által főleg Franciaországban elkövetett merényletek kapcsán megjelenő iszlámra hivatkozó terrorizmus. Az átlag európaiaktól a közszolgákon át a titikosszolgálatok ügynökeiig bezárólag azóta kezdett el Európa más szemmel tekinteni egy burkás nőre, egy kefijás, szakállas férfira. Ahelyett, hogy arra fókuszált volna a francia kormány, hogy megértse a terroristák motivációit és a problémát a gyökerénél kezelje, elkezdte megfigyeltetni a mecseteket, a DGSE megpróbált minél több embert beépíteni az iszlám közösségbe. A GIA megszűnt, azok azonban, akik csatlakoztak hozzájuk, találtak más közösséget és más terepet a fegyveres dzsihadhoz.

Szeptember 11. után a nyugati világ rádöbbent arra, hogy az eddig lokalizálhatónak hitt és ezáltal többé-kevésbé kezelhetőnek gondolt iszlamista terrorizmus sokkal erősebb és elterjedtebb, a korábban sikeresnek hitt megoldások nem alkalmazhatóak. Ahelyett, hogy megpróbáltuk volna megérteni, mi adja az Al Kaida erejét, mi hajtja fiatalok tömegeit a fegyveres dzsihadhoz, gyorsan lebombáztunk két iszlám országot, megdöntöttünk két korrupt és gyilkos rezsimet csak azért, hogy helyükre két másik, szintén korrupt és demokratikusnak csak erős jóindulattal nevezhető bábrezsim kerüljön. (Az új rezsimekről ezzel kapcsolatban olvasnivaló pl. itt és itt) Közben Afganisztában és Irakban minden nap újabb és újabb fiatalok csatlakoznak önként a szélsőségesekhez és újabb és újabb gyerekek halnak éhen vagy tengődnek számunkra szinte felfoghatatlan körülmények között. A muzulmán hitre hivatkozó, mély nacionalista gyökerekkel rendelkező fundamentalisták viszont röhögnek a markukba és egyre erősebb támogatással folytatják harcukat a hitetlen nyugat ellen. Ebben a küzdelemben fontos szövetségesei lehetnének a liberális demokráciáknak az ott élő muzulmánok – azonban előbb a kormányok, most pedig érzékelhetően az állampolgárok is inkább ellenségként tekintenek rájuk.

Nem értjük, miért lehet sikeres egy Abu Qatada vagy egy Abu Hamza Londonban, nem értjük, hogy kerülhettek ki a híresen liberális Hamburgból 9/11 merénylői. Pedig a válasz itt van előttünk, mi magunk csinálunk állatot belőlük azzal, hogy a magunk módján ugyanúgy rájuk erőltetjük világlátásunkat, ahogy attól rettegünk, hogy ők ránk erőltetik sajátjukat. Mi magunk csinálunk állatot belőlük azzal, hogy ahelyett, hogy valós tények alapján próbálnánk megérteni cselekedeteiket és a mi lépéseink rájuk váró következményeit, rettegünk, népszavazunk és lövöldözünk. Ahogy nem volt nehéz zsidókat beszerveznie a szövetségeseknek a náci Németország elleni háborúba, ugyanilyen könnyű radikális imámoknak Európában élő muzulmánokat beszervezni. Azzal, ha elnyomjuk és gyilkoljuk őket, vagy némán tűrjük, hogy ezt tegyék velük szövetségeseink nem sok jót üzenünk a köztünk élő muzulmánoknak. Az elnyomás, az egyre súlyosabb emberi jogi jogsértések és a helyenként népírtás gyanús mészárlások keserűséget, haragot szülnek, amik előbb-utóbb fegyveres konfliktusokba torkollanak. Az pedig egy idő után könnyen válik etnikai alapú ellenállásból vallási alapú háborúvá.

Kiváló példa erre Csecsenföld esete. A muzulmán csecsenek a Szovjetunió felbomlásakor kikiáltották függetlenségüket. Első elnökük, Dzhokar Dudaev kifejezetten szekuláris államot képzelt el, hozzá hasonlóan kormányának többsége nem is kapott komoly vallási nevelést. Az etnikai alapon nyugvó függetlenségi törekvések az első orosz-csecsen háború népírtással felérő borzalmai után kaptak egyre erősebb vallási színezetet, jelentős részben a csecsenek oldalán harcoló külföldi iszlamista csoportok befolyásának növekedésének betudhatóan. A folyamat felgyorsult a második orosz-csecsen háború során, majd miután az utolsó nem iszlamista csecsen vezetőt is sikerült kivégeznie az orosz vezetésnek Maskhadov személyében, mára Csecsenföld az iszlám dzsihad egyik legfontosabb harcterévé vált. Az egyébként elvilágiasodott csecsen lakosság legalább 20%-át írtották ki tíz év alatt és miközben a liberális demokráciák vígan üzleteltek Jelcinnel, Putyinnal majd Medvegyevvel, az iszlamisták felismerték a lehetőséget és a magukra maradt csecsenek segítségére siettek. A háború és a szenvedés, bár alig hallunk róla, azóta is tart. Miért csodálkozunk, ha nézeteik könnyen terjednek az Észak-Kaukázusban is? (A függetlenségi háború dzsihaddá válásáról bővebben itt.)

A probléma nem azzal van, hogy a svájci keresztények nem szeretnének a müezzinre kelni hajnalban. A valódi vita ugyanis már régen nem erről szól. Azzal a hozzáállással, ami még ma is jellemzi a “terror elleni háborút” és általában a liberális demokráciák külpolitikáját, öles léptekkel haladunk a bukás felé, ami nemcsak csúfos lesz, de véres és helyrehozhatatlan is.

A nyugati világ rosszul válaszolt egy jelentős részben általa generált problémára. Ezen az úton csak egy apró lépés volt a svájci népszavazás, ha a jelenlegivel ellentétes eredmény született volna, a lényegen az sem változtatna: megismerés helyett gyilkolunk.